Oly sok történetet tudnék kicsi gyerekekről mesélni, főleg amióta bölcsődés korosztállyal foglalkozom. Náluk is sokszor érezhető, hogy ebben a kusza világban nem kapják meg a számukra oly fontos nyugalmat. Sokszor mondom is a szülőknek, úgy sajnálom őket, mert mi felnőttek is mindig futunk, kapkodunk, időnk, türelmünk kevés, sok inger ér bennünket is nap, mint nap, elfoglaltak vagyunk és a gyerekre kevés idő jut. Sorolhatnám azon akadályokat, amit egy kicsi gyerek nem ért, mert ő ösztönös. Az ő kis világában a család, a törődés jelenti a biztonságot, a vele való foglalkozás segíti fejlődését. Mi felnőttek viszont (tisztelet a kivételnek) sokszor nem tudunk a gyerekre hangolódni, hiszen a sok nehézség, ami ér bennünket, sokszor felemészt, fáradtak vagyunk, nem tudunk kikapcsolni.

Régebben létre hoztam egy játszóházat kicsi korosztály számára. Sokszor módom volt őket játék közben megfigyelni. A gyerek láthatóan élvezte az anyával, apával való együtt játszást, látszott a kis szemén az önfeledt boldogság. Az játékidő lejártával ezen érzés egy pillanat alatt szétdurrant, mint egy lufi. Mondván, “siess, mert még kell menni bevásárolni, siess, mert rohanni kell vacsorát főzni, siess, mert a testvéredért kell menni” és még sorolhatnám. Mindig elgondolkoztam azon, hogy egy kis kikapcsolódás, aztán egy pár óra rohanás és vége egy napnak.

Természetesen a gyerek nem akar haza menni, húzza az időt, s ekkor jönnek/jöttek a szülők közti nézeteltérések, hogy mert nem tanulta meg a szabályokat, nem fogad szót, ez ezért, meg azért van, mert te így meg úgy, mert nem lett megnevelve, túl engedékeny vagy és így tovább…

Vagyis a gyerek amúgy is rövid kikapcsolódása után, mint egy pingpong mérkőzésen úgy kapkodta a fejét és figyelte értetlenül a szülők egymás közti meg nem értését.

Megnevelve. Nem szeretem ezt a szót, hogy “nevelés”. Úgy gondolom, pici korban a példamutatás fontos egy gyermek számára, hiszen ekkor a gyermek leginkább megfigyelve tanul. Ebben a korban a gyermek szívesen és készségesen alkalmazkodik a külvilághoz. Sok felnőttől lehet hallani, “annyit mondom a gyereknek, hogy nem szabad ezt, meg azt csinálni, de láthatóan nem érti meg a szabályokat”. Tudjuk, hogy egy bizonyos korig a gyermek viselkedését nem a gondolkodása, hanem érzelmei irányítják. Ezért fontosabb, hogy a szülő miként cselekszik, mint amit mond a gyereknek.

Annyit hallottam gyerekkoromban, “amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek”. Amikor már az eszemet tudtam, oly sokszor elgondolkoztam ezen a mondaton és feltettem a kérdést, “miért nem szabad?, a felnőttnek meg igen”?   Mindig mondjuk “hozott anyagból dolgozunk”, vagyis már pici kortól valóban el kell kezdeni szabályokat felépíteni, viszont a szabályokat a gyermek életkorához kell igazítani és arra törekedni, hogy teljesíthetőek legyenek. Későbbiekben, a koruknak megfelelően kell alakítani a szabályokat. Ezek nemcsak korlátozzák, hanem segítik a gyereket eligazodni a világban. A gyerek akkor érzi magát biztonságban, ha érzékeli és tudja, minek mi a következménye, mit hogyan kell csinálni. A bizonytalanság egy gyermeknek kifejezetten teher.

Fontos, hogy a szülők mindig legyenek egy véleményen, s tudassák a gyerekkel, mi a következménye egy-egy szabály megsértésének (nem büntetésre gondolok). Meg kell találjuk a gyermek motivációját. A gyerek persze néha kibúvót keres a szabályok alól, ezért fontos, hogy következetesek legyünk, viszont ne keverjük össze ezt a szigorúsággal. A szigor előbb-utóbb félelemmel, s végül nagyobb korban őszintétlenséggel párosul. Még akkor is következetesnek kell lennünk, amikor szomorúnak látjuk gyermekünket, mert valamilyen szabályt nem tartott be. A kimondott szónak súlya van, ezért, ha átmegyünk sajnálkozóba, – mert tudjuk, hogy gyermekünk le tud venni a lábunkról – inkább vonuljunk félre, számoljunk tízig, de ragaszkodjunk eredeti álláspontunkhoz.

Arra viszont törekedni kell, hogy a gyermek a szülőkkel való kapcsolatában megtapasztalja, mindig, mindenben számíthat rájuk. Ránk felnőttekre viszont olyan szabályok érvényesek, hogy nem élhetünk vissza gyermekünk őszinteségével, nem viccelődhetünk érzéseivel még kicsi korban sem. Ismeretségi körömben oly sokszor előfordult, hogy egy óvodáskorú gyermek beszámolt otthon szíve választottjáról. Ez a kis őszinteség valóban bűbájos, de mikor a szülő ezt az információt a gyerek előtt tovább adja, mondván “olyan aranyos, jópofa”, nevetnek rajta. Gondoltunk már arra, hogy főleg egy óvodáskorú gyermek ezt hogy éli meg? Ráadásul egy bizalmas, bensőséges, számára nagyon komoly információt adtunk tovább az ő tudta nélkül. Ilyen és hasonló érzelmeket nekünk komolyan kell venni és még csak nem is mosolyogni rajtuk. A gyermek csak egyszer inogjon meg egy buta, átgondolatlan cselekedetünk vagy mondatunk miatt.

Nagyot változott a világ az én gyerekkorom óta. Akkor is voltak szabályok, de ez nagy szigorral párosult. Oly sokszor igazságtalannak tartottam, amikor elmagyarázták nekem, “én vagyok a felnőtt, te a gyerek és amit a felnőtt mond, az úgy van”. Nem volt lehetőség a szülőkkel, a tanárokkal megbeszélni dolgokat, na ellenkezni pláne nem. Tudomásul kellett venni, hogy te gyerek vagy. Ezt a mai világban csak az idős korosztály tudja. Ebben is megoszlanak a vélemények, van, aki azt állítja, ez így volt jó és helyes, mert igenis kell a szigor, van, aki az ellenkezőjében hisz. Én szeretem a középutat. Bár tudjuk nem lehet egy gyerek egyenrangú a szülővel, de abban viszont igen, hogyha tévedünk, hibáztunk tudassuk a gyerekkel, azt is, ha rossz napunk van.

Életünk különböző szakaszokra bontható, a gyerek egyre eszesebbé válik, de a szülő és gyermek közötti párbeszédre mindig nagy hangsúlyt kell fektetni. Fontos időt biztosítani gyermekünkkel való együttlétre, problémáinak meghallgatására, illetve nehézségeiben való megsegítésére.

Egyik gyermekemnek egyszer a pubertás kor nehéz időszakában, feltettem egy kérdést: “szerinted meddig tart még a pubertás korod”? Válasza a következő volt: “érted édesanyám, hogy lifteznek a hormonjaim”, mire én mosolyogva: “nekem meg az idegrendszerem”. Egy jót nevettünk és innentől, hogy tisztáztuk e helyzetet, valahogy könnyebben vészeltük át ezen korszakot is.

Azt is megtanultam gyermekeimnek köszönhetően, hogy a jelentős dolgokat szabályozni kell, de ez nem szükséges minden apróságnál.

Összegezve tehát: szülőként az a feladatunk, hogy a gyermeknek megmutassuk a világot és felkészítsük őt a boldog életre. Szükséges az önállóságuk erősítése, saját tapasztalatuk megélése. Álljunk mellettük, de engedjük, hogy bizonyos helyzeteket megéljenek, elessenek, s utána felálljanak. Ne féltsük őket túlságosan, meg kell tapasztalniuk hogyan működik e világ. Ehhez adjunk teret. Ha nem fedeznek fel, nem tapasztalnak, nem élnek meg történéseket, érzéseket, nem tudnak önállóvá válni, később nem lesznek képesek döntéseket hozni. Figyeljünk rájuk, álljunk mindig készenlétben, de adjunk bizalmat, vagyis bízzunk bennük.

Ha szeretnénk egy jó, stabil kapcsolatot gyermekünkkel, felelőséggel szabjuk meg a kereteket, legyünk őszinték, kommunikáljunk, szeressük és fogadjuk el őket.

Azt is tartsuk szem előtt, hogy nem vagyunk mi sem tökéletesek, de úgy gondolom, hogy erre nincs is feltétlenül szükség.

Ne maradj le a legújabb cikkekről, kövess minket Facebook-on!